Amikor jelentkeztem a tanfolyamra azt gondoltam, hogy ez is olyan lesz mint a többi: a végén kapunk egy papírt amit majd kiakaszthatok a dicsőség falra.
Mindig is érdekelt a lélek, a psziché az odaát, szerettem volna "többet" tudni. Mert majd egy nap szeretnék lámpás lenni a sötétben.

Erre mit kaptam?
Hideget, meleget, jobbot, balost, gyomrost. Azt "hittem" velem minden rendben, legalábbis hogy nincs akkora baj. De még mekkora baj van! És nem csak velem, a körülöttem élőkkel is. Nem véletlenül...
Anyasebes és apasebes is vagyok, a bennem lévő gyermek tombol az igazságtalanság érzése miatt, a női felmenőim sikítva, zihálva kérik, hogy szabadítsam fel mindannyiunkat végre az áldozati szerepből, amely az önfeladásban nyilvánul(t) meg, emiatt pedig a mellettünk helyet foglaló férfiakat hibáztat(j)uk.

Ahogy kiderült, már a létezésem a félelem és a harag árnyékában sarjadt, így ez a két érzelem irányítja az életem. De mivel a félelem megbénít a haragot pedig sokszor lenyelem a konfliktus elkerülése végett, folyamatos elfolytásban vagyok, önmagamat megbénítva, ám futásra mindig készen.
Mert ha nekem nem tetszik valami, onnan távozom. De most kutyaszorítóban érzem magam, önmagam elől hogyan fussak el? És legfőképp hova? Annyi sok érzelem kavarog most bennem, szinte már nem tűnök normálisnak, spontán sírok, éjjel kalapál a szívem, rombolok mert nem akarom látni ami van s közben valamiféle megváltást óhajtok de nekem kell megváltani magam és ezáltal körülöttem mindenkit is.
Olyannyira összenyom a felelősség, már a vállam is fáj tőle.
De a java csak most jön a tanfolyam után. Isten ajtót nyitott, de nekem kell belépnem rajta.
Ha csak a 13 éve tartó derékfájásomat sikerül letennem, már megérte. De ettől többre vágyom. Sokkal többre!
Áldás testvéreim!

Sz Zsuzsi