A 20-as éveim közepén járok és az életemet teljes mértékben az egóm alapján éltem minden szinten, igyekeztem nem szembenézni a valósággal. Nagy batyuval érkeztem a jelenlegi életemre, így a belső folyamataim hamar elviselhetetlenné váltak. A kapcsolódásom mindig is erős volt, hamar rátaláltam a spirituális útra és tudtam, hogy ez lesz az én utam. Biztos voltam benne, hogy mindenre van megoldás, ezt akartam megtalálni. Már a legelején rátaláltam Istvánra és a közösségre, az Égiek azonnal javasolták is a tanfolyami részvételt, de csak lehúzásnak tűnt a sok más között. Őszintén, "egy a sokból, középkorú spiri pasas" gondolatainak éreztem, nem is igazán értettem, hogy miket beszél és miért. Azt meg pláne nem, hogy miért nem azt mondja amit hallani akarok, és honnan jönnek a válaszok. Mentem hát még pár kört máshol, még egy utolsó táncot az egómmal, de csak egyre rosszabb lett. Összességében majdnem 3 év telt el, ez alatt az idő alatt három különböző alkalommal javasolták az Égiek a tanfolyami részvételt, de csak nem hallgattam rájuk. A mentális állapotom egyre rosszabb lett és teljesen magamba fordultam, foggal-körömmel ragaszkodtam az egómhoz és a szenvedésemhez. Belül már rég éreztem, hogy nem azt az utat szánták nekem amit én gondoltam, de magamnak sem vallottam be, pedig tudtam az igazat.
Végső elkeseredésemben ismét felkerestem Istvánt és jelentkeztem a tanfolyamra. Életem legjobb döntése volt! Ha nem lenne a közösség, már a pszichiátrián kezelnének, így viszont szépen lassan elkezdett oldódni a kötél, amit végig én magam téptem magam köré...
Nagyon hálás vagyok Zsófinak, Istvánnak, a közösségnek és az Égieknek is, hisz ennél nagyobb ajándékot egy ember nem kaphat a földi életében. A kérdés az, hogy elfogadjuk-e.
A legtöbb harcot meg sem kell vívni azok közül, amikre egész életünkben készülünk. A kérdés csak az, hogy ezt mikor látjuk be.
Utána már ott a szeretet, amin túl minden más már leírhatatlan. Áldás.

- Mátyás