Kedves mindenki!

véleményem a tanfolyamról..."dióhéjban"

Először is azzal kezdeném, hogy elejétől kezdve éreztem egy hívást, hogy ott a helyem. Ez az érzés ahogy teltek a napok egyre csak felerősödött, annak ellenére, hogy a kételyek is ott voltak...A YouTube-on fedeztem fel István videóit és egyre csak jobban éreztem, igen ez is, az is, én is így gondolom, én is ebben hiszek, végre valaki aki ezekről beszél, tetszik amit hallok, igen...stb.

Aztán jött egy olyan élethelyzet, ahol tanácsot szerettem volna kérni tőlük, de már mire sorra kerültem volna, túl voltam azon a " bizonyos nehéz helyzeten", de ennek ellenére továbbra is figyelgettem a videókat és egyszer csak láttam, hogy Budakeszin tanfolyam indul. Egyre jobban megfogalmazódott bennem, hogy én ezen részt akarok venni, de mindig elhessegettem ezt a gondolatot,

..ennek ellenére mindegyre visszatért hozzám a gondolat  .

Aztán jött az elmének a hezitálása, na de minden alkalommal hogy jutok én el oda...nagyon messze van, fárasztó, mi van ha vmi közbe jön, stb.

Aztán már majdnem utolsó pillanatban mégiscsak bejelentkeztem és jött is a válasz, hogy rendben van, engedélyezik az Égiek, részt vehetek.

Ami a "tananyagot" illeti, soha nem volt olyan nap, amikor ne szembesültem volna olyan információkkal amire éppen "szükségem" volt, nagyon nagy érdeklődéssel szívtam magamba azokat az információkat amik újak voltak számomra és habár nem a bátor szónokló, figyelemfelkeltő személyek kategóriájába szeretek tartozni, bizony elég sokszor felszólaltam, mert nagyon érdekelt a mondanivaló. De mindennél fontosabb volt számomra az az üzenet, amit már az első órákban közölt nekünk István és én nagyon is magaménak éreztem ezt az üzenetet: Nem elég tudni, át kell élni, meg kell élni érzelmileg is, csinálni kell. Csak akkor tudnak a különböző módszerek, ismeretek integrálódni, ha az ember kipróbálja, veszi, teszi és csinálja. Ez a tanfolyam ebben segített nagyon sokat nekem, hogy végre megtegyem az első lépéseket, ne csak filozofáljak és elmélkedjek, hanem induljak neki a gyakorlati résznek. Még ha bizonytalan is vagyok, még ha nem is játszodtam le még az összes variánst az agyamban happy end-el ...akkor is el lehet indulni. És mi az amit még nekem ez a "pár" hónap tanfolyam adott? Biztonságos közeget, hogy ha elakadok van segítség, ha elbotlok vki megfogja a kezem és felsegít, de ugyanakkor a noszogatást és támogatást is az önállosulásra.

Mi az amit magammal viszek? Mindezt, amit eddig leírtam és ezen kívül a gyakorlatból gyűjtött önbizalmat, ami István és Zsófi segítsége nélkül nekem hiányzott volna, ahhoz hogy megtegyem az első lépéseket az önállósulásom felé. Pedig már kb. 20 éve készülök rá mentálisan..Na és ami még sokáig fog csengeni a fülemben, azok István szavai:..."beleállok és csinálom"...csak akkor lesz belőle valami.  De ugyanakkor mindez nem tudott volna bennem kibontakozni, ha nincs ott Zsófi is a "simogató, biztató, felkaroló gyengéd, minden úgy van jól ahogy van energiájával". Mert nekem erre is szükségem volt, hogy el tudjam engedni a "megfelelési kényszerem" által kiváltott "lefagyásos" állapotomat és cselekvésre bírjam magam.

Szóval én egyáltalán nem bánom, hogy elindultam ezen az úton és másokat is csak bátorítani tudok. Voltak feladatok közben ahol otthonosabban mozogtam, volt aminek nagyon nehezen fogtam neki, volt olyan feladat is amibe még most sem álltam bele 100%-an és még mindig nagy az ellenállás bennem, de mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy nagyon hálás vagyok első sorban magamnak, hogy a belső hangomra hallgattam és minden mást félre téve, elindultam és végig csináltam és hálás vagyok Istvánnak, Zsófinak, a csapatnak, az Égieknek, hogy ebbe a közösségbe cseppentem.

Na és nem utolsó sorban, nagyon jót tett számomra olyan emberekkel körülvéve lenni, akik elfogadnak olyannak amilyen vagyok, akik társaságában nem volt nehéz önazonos lenni, mert csupa megértés és szeretet van mindenkiben és a térben is.

Visszatekintve igen, nagyjából ez amit ez a tanfolyam és közösség számomra nyújtott, támogatást, szeretetteljes noszogatást, végtelen megértést, de ugyanakkor a cselekvésre ébresztést is nyújtotta, hogy végre elinduljak az útamon...lépésről-lépésre...és hogy hol tartok most?  megtettem az első, a második és harmadik lépést. Azt ami a legnehezebb volt, mert innentől már csak lépegetni kell...

Köszönöm Zsófi és István!

Nagyon-nagyon hálás vagyok nektek!

Szívből köszönöm!

Izabella