Szeretném világgá kiáltani életem elmúlt egy évének történéseit, hogy minden emberhez eljusson ennek tanulsága, de a megkülönböztetés fontosságát is megtanították nekem, ezért a tanítóim kezébe adom e „vallomásomat”, hogy az égiek hangjára hallgatva ők döntsék el, kihez juthat el, mint ahogy azt is, érdemes vagyok e erre, érdemes e a kinyilatkoztatásom arra, hogy fülekhez (szemekhez) eljusson.
Érdekes színmű főszerepét vállaltam erre az életemre és ez rettentő sok könnyel és bántódással járt. Ennek kiegyensúlyozására a menekülést választottam. Óvodás koromban megtanultam olvasni, mert a könyvek világa szebb volt az enyémnél. Később az információk gyűjtésébe kezdtem és hittem, hogy a tanulás és a kitűzött célok elérése megszelídíti a gyomromban lakó állandó szorítást. Később, már felnőttként, az lett a stratégiám, hogy az időközben magamban megszépített gyermekkor helyszínére kezdtem el visszajárni és észre sem vettem, hogy a pillanatnyi viszonylagos nyugalmat nem az ál otthon hamis melege adja, hanem a magam mögött hagyott 800 km fáradtsága. Egy idő után már
utazni sem akartam a megnyugvás nyomában, helyette meggyőztem magam, hogy a rendszerem hibáit képtelen vagyok kijavítani és együtt kell élnem nyugtalan, hiány és szeretetéhes önmagammal.
Egy nap valaki, aki akkor éppen nagykanállal falta tanítói által kínált szellemi táplálékát, elkezdett mesélni az erőről, energiáról, ami megváltoztatta az életét( kis túlzással a halálból hozta vissza) Azt éreztem, hogy ez lehet az a valami, ami engem egész életemben elkisért, ami a magam ásta gödrökből mindig kiszabadított. Rátapadtam Évára és ő minden pillanatban készen állt arra, hogy ezzel kapcsolatos kérdéseimet megválaszolja. Egy nap azt mondta, a tanítója újabb tanfolyamot indít, ha gondolom jelentkezzek arra. Megtettem. Az első tanfolyami napon olyan „ előadást” hallottam a létezésről, annak minden szegmenséről, miértjéről és hogyanjáról, hogy életem minden súlya lehullt rólam. Számoltam a napokat a következő tanításig és egyre erősödött bennem az érzés, hogy olyan helyen vagyok, ahol bátran le vehetek minden álarcot, megmutathatom lecsupaszított lelkem minden titkát. Nem sokkal a tanfolyam elkezdése után egy nap hazafele tartottam, amikor az úton araszolgatva az előttem kígyózó kicsisor látványa eszembe juttatta, milyen sok időt töltöttem úton életemben. Mennyi elvesztegetett idő és energia a semmiért, hiszen azt, amit kisgyerek énem áhított, soha semmi nem adta meg. Abban a pillanatban elöntötték szemem a könnyek, de ezek nem a magát sajnáló ember könnyei voltak, hanem a hála könnyei, mert a könnyekkel egy időben egy
ezredmásodperc alatt világossá vált, hogy soha sehova nem kell mennem, soha semmit nem kell tennem ahhoz, hogy megszűnjön bennem a magány fojtogató érzése, hogy egy olyan felém áradó szeretet részese legyek, amilyent egész életemben vágytam. Életem legőszintébb mosolyára húzódott a szám és az arcomon lefolyó, a szájam sarkába beszivárgó könnyeim ízének éreztén tudtam, hogy haza értem. Megérkeztem oda, ahova nem vezetnek autóutak. Hazaértem abba az otthonba, ami mindenkit körülvesz, de mi emberek, elmegyünk az ajtók előtt úgy, hogy nem vesszük észre azokat. Nem vesszük észre a befele nyíló ajtókat mert sietünk megszerezni a sokadik diplománkat, hogy aztán dolgozhassunk olyan helyen, ahol elég pénzt kereshessünk ahhoz, hogy két hónap múlva már unt tárgyainkat megvegyük. Ott, akkor, fizikai otthonom felé tartva érkeztem meg igazi otthonomhoz úgy, hogy életem első hamisítatlan ölelését és szeretetét érezhettem. Az, hogy hús- vér ember jelenléte nélkül történt ez, nem levont ennek értékéből, ellenkezőleg, éppen azt kristályosította ki, hogy kizárólag ez a fajta szeretet képes arra, hogy a lelkünkben keletkezett űrt betöltse. Testem minden sejtjével azt éreztem, hogy ez a szeretet az, amit a szüleimtől, családomtól, környezetemtől vártam, de ezt ember nem képes megadni. A napok múlásával gyorsan rájöttem, hogy ez csak a kezdet volt. A tanfolyam folytatódott, a tanításokba bekapcsolódott Zsófi és kezdetét vette az ajtók nyílása előttem és csukódása mögöttem. Volt fizikai fájdalom és lelki gyötrődés, voltak sötét napok és álmok nélküli éjszakák, de a világ fájdalmát is nullifikálni képes biztonság mindvégig ott volt bennem, mert azzal, amit a tanítóim átadtak nekem, új értelmet nyert minden. Már más értelmezése volt a szeretet, hála, feladás, felelősségvállalás szavaknak. Lassan lassan megláttam igazi önmagamat, rájöttem hogy a saját bölcsességemhez való eljutás a legfontosabb, megtapasztaltam a fájdalmak felismeréssé válását és ennek fontosságát, a gyötrelmek szeretetben való oldódásának csodáját és sok más mindent. Ne higgyétek, hogy olyan könnyű volt minden, mint amilyen bizonyossággal e sorokat írom és átadni próbálom az út megkérdőjelezhetetlen szükségességét és szépségét. Volt, hogy megbicsaklott a térdem, de „véletlenül” István pont akkor posztolt egy engem erősítő gondolatát, vagy „véletlenül” pont egy olyan tanítás előtt törtek rám a félelmek, amikor láthattam, hogy István is pont olyan ember, mint én, aki elfáradhat és ezt „ véletlenül” meg is erősítette egy saját életéből vett példával . Volt olyan is, hogy megkérdőjeleztem saját képességeimet, de a Zsófi hálától megremegő hangja és egy- egy beszúrt epizód az életéből úgy hatott rám, mint egy infúzió a beteg testnek. Sem István, sem Zsófi nem házifeladatként adta ki megtanulásra azt, aminek átadását rájuk bízták az égiek. Ők azt az érzést erősítették bennem, hogy velem együtt haladva, a kezem erősen fogva vezetnek a nekem még ismeretlen úton. A szemük villanása, a hangjuk tónusa mindvégig annak a megerősítését küldte felém, hogy mindenre képes vagyok, mindent megkaphatok, ha van hitem. Van hitem. Van hitem abban is, hogy egy morzsája sem vesz el annak, amit nekem átadtak. Van hitem abban, hogy ezen az úton biztonsággal haladunk tovább együtt, akár veled is, ki e sorokat olvasod. Merthogy hitem szerint Te, akihez eljutott írásom, okkal vagy itt, ezen a felületen. Nem célom a management szerepének eljátszása és teljes mértékben szükségtelen is, de fontosnak tartom elmondani, hogy meggyőződésem, a hozzád eljutott szavaim rések azokon az ajtókon, amik neked is nyílnak. Nyílnak olyan életre, amit ha az égi törvények szerint élsz ( csak egy van: a szeretet) nem csak azt az előnyt élvezheted, hogy nem hurcolod át feladataidat egyik életedből a másikba, de ebben az életedben is betegségek nélküli, a holnaptól való félelmek nélküli, a tegnap megtett vagy meg nem tett megváltoztathatatlanságán rágódás nélküli életet élhetsz. Érezheted az alattad elterülő biztonsági hálót, ami soha nem gyengülhet, mert ezt a hálót az univerzum összefüggései, a mindent mindennel, mindenkit mindenkivel összekötő szeretet fonalából szőttük mi, közösen, még ha ezt Te, ki még nem fáradtál bele abba hogy olvasol, nem is tudod.
Megtudhatod. Meggyőződésem, az elmúlt egy év tapasztalataival magam mögött, hogy ennek a
tudásnak a leghitelesebb átadói Zsófi és István!
Végh Ibolya