Soha többé nem akarok félni!- ezt mondogattam magamban, amikor jelentkeztem a tanfolyamra. Egész életemben féltem. Mindentől, a helyzetektől, a változástól, az érzésektől, az egyedülléttől. De legfőképp, hogy szégyenben maradok magam előtt. Ez volt a legsúlyosabb teher. Két évvel ezelőtt nagyon rossz testi-lelki állapotban voltam. Ekkor már egy ideje nézegettem a Pszichotronika Magyarország honlapját. De gyáva voltam változtatni az életemen. Azt hittem, elég kérni,hogy segítsenek az égiek. Ma már tudom, hogy cselekedni kell, döntést hozni és vállalni a felelősséget mindezért. Az első bátor lépésem a segítségkérés volt. Egy csodálatos segítőt kaptam magam mellé Cili személyében. Lépésről, lépésre vezetett. Lassú, hosszú és fájdalmas folyamat volt. Egy éven át kísért a gyógyulás útján. Hatására újra hinni kezdtem önmagamban. Aztán jelentkeztem a tanfolyamra. Eljárni Szegedről, idegen helyen aludni, idegen emberekkel találkozni félelmetes érzés. De tudtam, hogy ezt kell tennem. És akartam. István és Zsófi hiteles emberek számomra. Élettörténetükön keresztül megértettem, hogy a fejlődéshez szükséges tudást nem egy év alatt, a tanfolyamon sajátítom el, hanem az önmagammal való folyamatos munka által. Nem kell tökéletesnek, hibátlannak, tévedhetetlennek lennem. Ez megnyugtatott. És a szabad akarat.... Hogy rajtam áll minden, az én döntésem határozza meg a sorsom. Ez teret nyit, lehetőséget ad. És hogy félek-e még? Igen. De már nem bénít meg. Keresem az okát, igyekszem megérteni a benne rejlő dinamikát. Sokszor sikerül és akkor megszűnik az érzés hatalma.Úgy gondolom, megértem a tudás befogadására és a fejlődésemhez most eszközöket is kaptam. Hálás köszönet érte! És mi az, ami még segít? A hátország. Hogy nem vagyok egyedül. Hogy István és a közösség megtart, akkor is, ha én nem tudom, hogyan tovább. Most, a tanfolyam befejeztével egy fájdalmas, de izgalmas utazásra indulok az életembe. Köszönet mindenért! Áldás és hála! Ne féljetek!    Timea